A csokivilág napja!

Igen, bizony, jól látjátok, az ott egy bonbonos doboz. 

Mostanában nagyon sok első dolog történik velem gasztroügyben: az első blog, az első fagyi, stb.

Most egy újabb elsőhöz érkeztem: már régen szerettem volna bonbont készíteni, de olyan bonyolultnak tűntek a leírások, hogy nem mertem nekiállni. A másik, amit régen ki szerettem volna próbálni, az egy főzőiskola. Miért is? Az impulzus miatt, illetve a társaság miatt: kilépsz a mindennap használt konyhádból, belépsz egy másikba, egy újba, ahol tök ismeretlen emberekkel zárod össze magad néhány órára, akikkel csak egyetlen közös vonásod van: a kulináris kíváncsiság. Új dolgokat tanulsz, amelyek újabb ízt adnak a konyhádnak, új technikákat tanulsz, amelyek jól tudsz hasznosítani (ismét hangsúlyozom, hogy én tényleg nemrég estem be a konyhába főzésileg, tehát nekem szinte minden új még!).

Mivel genetikai okokból csokoholista vagyok, az első téma adott volt: csokoládé. A bonbonhoz mindenképpen úgy éreztem, hogy látnom kell élőben a folyamatot, mert az alapvető technika nélkül biztosan nem állnék neki az alkotásnak (igen, véleményem szerint a főzés alkotás! nos, valószínűleg nem ezt fogom gondolni, ha két gyerekre kell naponta főznöm, de hát én még csak hétvégén sütök-főzök, lelkes vagyok és kíváncsi!). Szokásomhoz híven alaposan körülnéztem a főzőiskolák között, illetve az internetes felületeken, hogy melyiket ajánlják a legjobban (ja kérem, ez egy ilyen kor..), már akkor a chefparade felé hajlottam, aztán Boldog kukta írt egy szenzációsan jó bejegyzést egy náluk töltött bonbonos foglalkozásról, melynek hatására gyorsított ütemben jelentkeztem is (hát igen, én már csak ilyen vagyok, hirtelen fel szoktam indulni..)

Tehát a szép szerdai napon (tényleg szép nap volt, már nem volt afrikai hőség, de még nem jött be a hidegfront sem) a reggel kilenc órási railjet felrepített a Keletibe (mikor fogják az összes vonatot ilyenre cserélni? költői kérdés volt..), majd némi kevergés után a metróban (azért ennyire nem vagyok vidéki, egy fősulit és egy egyetemet jártam ki Pesten, csak hát már régen jártam a Deák téri átszállásnál..), újra fényeltem a napot az Arany János úti megállóban. És ekkor elő kellett vennem a térképet (híresen nem tudok tájékozódni, Tatabányán is képes vagyok eltévedni). Szerencsére nem volt nagyobb galiba, könnyen és gyorsan haladtam (nem néztem ám ki turistának fényképezőgéppel a nyakamban és térképpel a kezemben..) ezért nemsokára az alábbi kép fogadott:

Megérkeztem! És mindjárt zárt kapukat találtam. A képen látható két hölgy megnyugtatott, hogy ők már szóltak az illetékeseknek, nemsokára kinyitják az ajtót nekünk. Tényleg nem kellett sokat várni, és beléphettünk a csoki aznapi szentélyébe.

Nagyon barátságos hangulatú helyiség és egy kedves, mosolygós lány fogadott minket:

Amíg mindenki megérkezett, szemrevételeztem a pulton található különös készséget:

Ötletem nem volt mi lehet ez, de hamar fel lettem homályosítva, hogy bizony, ebben olvasztjuk a csokit.
A másik, amin meglepődtem, a sós falatkák voltak:

Mit keres egy csokifoglalkozáson sós? Nos, jó néhány nyalat csoki után már tudtam.. (bármilyen hihetetlen, van az a csokimennyiség, ami után muszáj valami sósat enni!).
A foglalkozás azzal kezdődött, hogy az alábbi márványlapok kerültek elhelyezésre a pulton:

Ők hűtési célzattal voltak ott, de mi csokiügyben, amiből kaptunk is nyitásnak egy dózist:

Ezen a kis tálcán a kakaóbabtól a magas csokoládétartalmú csokiig tartó folyamatot lehetett végigkóstolni. Hát, mit mondjak, nem gondoltam volna, hogy ilyen keserű csokiból lesz a boltban kapható csoki. Hatásos nyitás volt, nekem nagyon tetszett. És a csokiügyek tovább fokozódtak Dóri vezényletével:

A csoki felmelegedett a kellő hőfokra, vagyis kezdődhetett a temperálás (vagyis a csoki lehűtése):

Szép adag csoki, ugye? a pulton kevertük, kavartuk a csokit (és persze, kóstoltuk rendesen..).

Amikor kellő hőfokra hűlt a csoki, a bonbonos formákat vékony réteg csokival vontuk be (nem is olyan egyszerű a művelet, rá kell jönni a technikára..), majd elküldtük hűsölni őket a hűtőbe.

Amíg ők hűsöltek, mi átvonultunk szaunázni a villanytűzhelyhez, hogy elkészítsük a tölteléket. Franciásra vettük a figurát: az alapganache-t nem csekély mértékű alkohollal és finom hozzávalókkal bolondítottuk meg: narancsos-Cointrue-s, pezsgős-trüffeles, levendulás-ánizsos (még jó, hogy az autót Tatabányán hagytam a pályaudvaron)+ volt egy fehércsokis krém, amit nem tudom, mivel turbóztunk, de nagyon finom volt!

Ja igen, nyelvi akadályok sincsenek az órákon! A fiatalember azt hiszem angol volt (szépen törte a magyart..), és folyamatosan szinkrontolmácsolták neki a magyarázatot, úgyhogy nem maradt le semmiről!

Na, de elkalandoztam, elkészültek a töltelékek (körbekóstolás volt természetesen), habzsák segítségével beletöltöttük a már egy csokiréteggel ellátott  bonbonformákba (ezt is gyakorolni kell még, de első kísérletre egész jól ment), majd ismét elküldtük hűsölni az apró csokis csodákat, mi pedig bevonultunk a vetítőterembe:

Két nagyon érdekes filmet láttunk arról, hogy milyen hosszú az út a kakaóbab leszüretelésétől a boltokba kerülő csokiig. Közben fincsi kávét (én capuccinót) kortyoltunk.

Miután letelt a hűtési idő, újra megrohamoztuk a pultot, és kíváncsian vártuk az elkészült bonbonokat. Nem kevés derűvel kísért folyamat keretében (jól oda kellett vágni a pulthoz a formákat) kikerültek a formából a bonbonjaink, majd egy kis ecsetelés a végére:

 Óriási osztozkodás és keverés kezdődött, hogy mindenkinek mindenféle bonbonja legyen. Végül megteltek kis dobozaink:

Én nagyon jól éreztem magam Chefparadéknál, és mivel megtudtam, hogy ősztől hétvégén napközben is lesznek foglalkozások, ezért a búcsú csak rövid időre szól, nemsokára újra találkozunk!

A sluszpoén: mikor hazaértem, akkor tudtam meg, hogy a csoki világnapján sikerült ekkorát csokizni! Azt a csokis rézangyalát, ez jó mulatság, csuda csokis móka volt!