Gondolom feltűnt már mindenkinek, hogy az olimpia idejére gyakorlatilag sportbloggá avanzsáltam. Kitartás, már csak pár nap és vége az olimpiának, addig pedig ez van!
Akkor foglaljuk össze a tegnapi napot. Nem véletlen a bejegyzés címe, a tegnapi nap a csapatról szólt a magyaroknál az ötkarikás játékokon.
Előrebocsátom, hogy csak azért nem őszültem meg teljesen, mert a délelőttömet a fodrásznál töltöttem, és frissen lettem festve és melírozva. Mire hazaértem, már két aranynál tartottunk. Naná, hogy a kajakosoknak köszönhetően. 1000 méteren újra felültünk a trónra kajakban férfi és női számokban egyaránt. A fiúknál célfotó döntött (tök mindegy, nyertünk, és kész!), a lányok messze verték a mezőnyt. Köszönjük lányok, fiúk! Vajda Attila hatodik helyét szerintem a helyén kell kezelni: megmutattuk, hogy ott vagyunk az élvonalban, ez a verseny most nem jött össze, majd legközelebb! Ahogy Attila nagyon okosan mondta: ez az élsport, nem lehet mindig nyerni, ez a nap így sikerült.
Aztán folyt tovább a nap. Mivel minden médium azt sugallta, hogy Izland ellen zéró esélye van a kézis fiúknak, ezért nem is néztem a meccset, csak háttérzajnak ment tévé. Békésen netezgettem, aztán egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Gundel Takács Gábor (a kedvenc kommentátorom az olimpián) nagyon kiabál valamiért. Kimentem a nagytévéhez, megnézni, hogy mi a helyzet. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú időre ott is fogok maradni. A helyzet ugyanis az volt, hogy néhány perc volt hátra a meccs lefújásáig, és nagyon csehül álltunk. Aztán a szemem láttára megtörtént a csoda: a kapus kivédett egy sorsdöntő hetest, majd az utolsó pillanatban kiegyenlítettünk. Aztán ami a sokszoros hosszabbításban történt, arra nincsenek szavak. Én sírtam-nevettem, extázisban szurkoltam, az utolsó percet nem bírtam nézni, kimentem a szobából, csak hallgattam a kommentátort. És nyertünk!! Kedvenc húgom szintén itthon van szabadságon, ő is nézte (ki nem?), a meccs után azonnal hívtam, és ránk egyáltalán nem jellemző módon nem találtunk szavakat. Kiszurkoltuk, negyeddöntősök vagyunk! Még mindig az élmény hatása alatt vagyok, de most már képes vagyok arra, hogy józanul írjak az eseményekről. Tehát, azt a meccset meg kellett volna nyernünk a sima játékidőben, jobbak voltunk, szinte végig vezettünk, aztán volt egy-két hiba, aminek köszönhetően hosszabbításra került sor. A nap hőse a kapus, Fazekas Róbert (gyakorlatilag kivédett mindent), és Nagy László. Nagyról csak annyit, hogy rengeteg támadás érte, hogy bekerült a csapatba (ez tipikus magyar mentalitás: nem neki köszönhető, hogy ott vagyunk az olimpián, maradjon otthon. Miért? A világ legjobb játékosa, ott a helye! Egy dolog kijutni az olimpiára, egy másik jól szerepelni rajta!), az ő rutinjának, szakmai tudásának köszönhető, hogy kritikus pillanatokban hozta a világklasszis formát, vagyis gólt lőtt, amikor kellett, egyben tartotta lélekben a csapatot, amikor kellett. Heroikus küzdelem volt, ez volt az olimpia meccse, az biztos! Már mindegy mi lesz a negyeddöntőben, hősök vagytok, fiúk! Megmutattátok, mit jelent a csapatszellem, veletek dobbant a szívünk! Köszönjük!
És éppen ez a csapatszellem, a szív, a lélek hiányzott ahhoz, hogy meglegyen a negyedik pólóarany. Legyünk őszinték, nem játszottak jól a fiúk, nem érdemeltük volna meg az érmet. Nagyon fáj, de egy korszak véget ért. De! Athén, Sidney, Peking aranyát senki nem veszi el a fiúktól, ők egy korszak hősei, köszönettel tartozunk nekik a sok boldog pillanatért, amit okoztak nekünk! A korábbi sikereknek köszönhetően az utánpótlás nagyon színvonalas, egy fiatalítás után Rióban reális esélyünk van újra elfoglalni a trónt, amit csak átmenetileg vettek el tőlünk. Ez a verseny most így jött össze, nem fejeket kell követelni, hanem tanulni kell a kudarcból, szakmailag elemezni a hibákat, a jelenleg jobb pólósoktól tanulni, a következő négy évet arra szánni, hogy újraépítsük a csapatot (szóval le kell koppintani a lányoknál már bevált receptet), nem vádaskodni kell, hanem szembenézni a problémákkal és meg kell oldani őket! Rióban a döntőben találkozunk újra, ebben biztos vagyok!
És akkor egy kis harapnivaló a sok izgalom után:
Vajas sült kukorica
Először Gabynál láttam, hogy nemcsak főzni lehet a kukoricát, hanem sütni is. A júliusi GoodFood magazinban találtam a receptet, amit egyszerűen muszáj volt kipróbálnom. Nem bántam meg, nagyon finomra sikerült, kóstoljátok meg ti is!
Hozzávalók:- 10 dkg puha vaj (hűtőből kivesz, kimér, kis tálkában mikróba betesz kb. fél perc alatt megpuhít)
- 1 gerezd fokhagyma összezúzva
- 1 ek felaprított petrezselyem
- 4 cső kukorica
Elkészítés
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy tálban dolgozzuk össze a vajat a fokhagymával, a petrezselyemmel és sóval, borssal (én a sót, borsot sikeresen kihagytam, de ettől még nagyon finom volt).
Tépjünk le 4 db akkora alufóliát, hogy egyesével becsomagolhassuk a kukoricákat. Kukoricát alufóliára rátesz, vajas katyvasz egynegyedével megken, alufóliába becsomagol, tepsibe betesz, ezt mind a négy csővel megismétli. Ha már mind a négy csomi a tepsiben van, sütőbe betol, kb. 30-35 percig süt.
Megvárjuk, amíg kihűl, majd behamizzuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése